1979 szeptembere - a határőr megnyom egy gombot, és az ellenőrzőponton áthaladó nyugatnémet rendszámú BMW röntgenképe megjelenik egy Robotron monitoron. A rendszer jól működik: a kocsi sofőrje talán sosem tudja meg hogy most jópár sievert sugárterhelést kapott, a határőrnek pedig fogalma sincs mekkora veszélyt jelent ez a tevékenység - a Stasi kimondottan műszaki képzettség és érdeklődés nélküli embereket választott a berendezés kezelésére. Nincsenek sugárveszélyt jelző sárga/fekere táblák, csak pár összefüggés nélküli parancs: az autók között a bejárati sorompó és a tengelynyomás-mérő közötti területre lépni tilos, ha a bevilágítóban dolgoznak. A zubbony belső zsebében levő furcsa műanyag lapot tilos kivenni és félévente cserélni kell újra. Az első parancs biztosította hogy határőr ne tévedjen a sugárágyúk alá, a második pedig a sugárterhelés kontrollját szolgálta - a furcsa kis lap egy doziméter volt.
"Mit ér a szemünk ha nem használhatjuk?"
Az 54 éves doktor Franz L. megtörli a vastag szemüvegét a berlini háromszobás panelban - egy álomlakás volt a hetvenes években - és beszélni kezd: "Innen már nincs menekvésem... az összes szomszédom bűnösnek tart. Értse meg, nem volt választásom, ha én nem csinálom meg, mással végeztették volna el." A vágyott lakást a munkaadójától kapta 23 év hűséges szolgálat után - a Stasi hálás gazda is tudott lenni, és doktor L. őrnagyként ment nyugdíjba. Cserébe kifejlesztett egy átvilágító rendszert, ami a keletnémet birodalom minden határátkelőjén bevetésre került és több millió embert vizsgált át észrevétlenül. Magas árat fizettek a gyerekek, terhes anyák, a teherautó-sofőrök akik ingázhattak, és a diplomaták ezért a privilégiumért - becslés szerint egy illegális határátlépőre vagy csempészre több tízezer ártalan ember jutott. "Papíron a Belbiztonsági Minisztériumnak dolgoztam, az volt a Párt pajzsa és kardja... az én bűnöm annyi, hogy '67-ben nem mondtam nemet. Besúgó nem akartam lenni, maradt ez. No és persze ott volt a saját lakás ígérete." Több, mint tíz évig fejlesztették a rendszert, amit végül 17 határállomáson vetettek be, a legismertebb talán Marienborn volt. A Belügy nagyon örült: még a diplomatarendszámos autók is 'átlátszóvá' váltak, nem beszélve a baráti keleti-, és a kevésbé baráti nyugati országok utasai. Csak a szovjet rendszámú kocsik voltak tabuk. Féltek a lebukástól, az oroszok ugyanis ellenőrizték a nyugatra járókat Geiger-Müller számlálóval is.
"A gammasugarak számára az ember csak ötven kiló víz."
Sugárforrásként az olcsóbb radiologóia berendezésekben is használt cézium-137 izotópot vásároltak a Szovjetunióból. Ennek több előnye is van egy röntgensugárcsővel szemben, ami gyakorlatilag egy mini részecskegyorsító: a cső katódját 15kV feszültséggel előfeszítve elektronokat bocsát ki, amiket utána egy rövid csőben 3GHz-cel gerjesztett állóhullám kb 10MeV energiaszintre gyorsít, és a cső végén egy céltárgynak ütköznek, így alakul át ez a hatalmas kinetikus energia röntgensugárzássá. A csövet periodikusan cserélni kell, illetve az energiaellátását is biztosítani kell, nem beszélve az elektronikai háttérről ('67-ben vagyuk, ez még csöves technológia) Ehhez képest a cézium reaktorban előállítható, hosszú a felezési ideje, és könnyű "ki/bekapcsolni" ha egy ólommal szigetelt kapszulába töltik, aminek az egyik oldalán van egy elektromágnessel nyitható ablak. Röntgen helyett gammasugarakat használtak, egyszerű okokból: a röntgensugár tönkretette volna az utazók fényképezőgépeiben a filmet - azonnal lebukott volna a technika.
A nehéz kapszulák szállítását két fiatal tiszt, Peter B. és Christian P., végezték, az egyenruhájuk zsebében ugyanazzal a doziméterrel, mint a határőrök. "A működés egész ideje alatt sosem állapítottunk meg sugárszennyezést." - dicsekszik doktor L. A két szállító mögött másfél méterrel a csomagtartóban utaztak a céziumkapszulák, amit aztán kézi erővel emeltek be a határátkelők tetejében kialakított tartóba, és az ablak elforgató elektromágnesének a vezetékét is csatlakoztatták. Christian P. kiemelt határőr volt, nappal szállította a sugárforrásokat és oktatta a kádereket, este a lakásából tartotta szemmel a berlini Bernauer Strasse halálsávját.
Mivel a rádioaktvitás érzékelésére nincsen szervünk, a veszélyt is alábecsüljük. B. és P. a céziumbombákat csak a "mi kapszuláink"-nak hívták. Doktor L is meg van győződve, hogy a rövid ideig tartó gammasugárzás ártalmatlan, még akkor is ha az többszázszor a fejet éri. "Különben is harcolnom kellett nehogy a céziumtól valami még erősebb sugárforrást vessenek be." A felhasználó Belügyminisztérium igényt tartott többrétegű biztonságra, (pl. a céziumcella ablakát az elektromágnes rugó ellenében nyitja, így áramkimaradáskor egyszerűen megszűnik a sugárzás) és integrált forgalomszabályozó rendszerre (nem állhatott meg egy autó sem a felvevőfejek előtt). Doktor L. maga sem bízott a határőrök gyorsaságában, helyzetfelismerésében, ismerte az "aktatologató" tempót, ezért az egyetlen kezelőszerv a sugárkioldó gomb volt a kezelőszobában és a monitor, amin a számítógép az úttestbe ágyazott foto-elektronsokszorozó csövek jeleit kiértékelte és a kijelzőre vetítette fekete-fehéren. A rendszer titkos volta miatt a felbontás nem ismert, de visszaemlékezések szerint elég alacsony volt.
"Az NDK területét még egy kutya sem hagyhatja el titokban"
egy kamionos elbújt kutyáját ugyanis így találták meg az alvórész alatt. Becslések szerint valahol hatvan és száz között lehetett a soronkénti felbontás. (Egy átlag, nem teljesítményre kihegyezett elektroncső 2cm széles, tehát egy 2m széles sávba 100db kerülhet ha nem veszünk igénybe kollimátorokat.) Ez az elrendezés többször vezetett egyébként a rendszer meghibásodásához, ugyanis az úttestbe süllyesztett elektroncsövek esőben elázhattak. A berlini Checkpoint Charlie-t 1978 végén szerelték fel a levilágítóval, ez a határátkelő különösen neuralgikus pontnak számított, hiszen itt fénylett át leginkább "a Nyugat". Az NDK-s határőrök gyűlőlték a mindig legújabb fegyvereket villogtató, kifogástalan ruhát viselő amerikai MP-ket, megvetették a közös megegyezést, ami szerint nem nyithatták ki "nyomós ok nélkül" a nyugati rendszámú kocsik csomagtartóját. A helyet ismerőkben felmerülhet a kérdés, hogy hogyan helyezték el ott a sugárforrást, hiszen ott egyáltalán nincs fémtető az úttest felett? Hát úgy hogy érthető módon a keleti archívumokból a legtöbb képet eltávolították amin látszik a hirtelen felhúzott szerkezet:
Doktor L.-nek nem voltak illúziói a "parasztok és a külföldre szökni akarók" államáról: "'85-ben, egy évvel Csernobil előtt már mondtam hogy legfeljebb öt évünk van, mégsem örültem amikor igazam lett." Az NDK akkor már több, mint 400 külföldi banknak tartozott, a nagyobb nyugati gyártók már csak készpénz ellenében voltak hajlandók szállítani, csak a roskadozó Szovjetunió tartotta a lelket a keletnémetekben. Még egyszer utoljára vásároltak céziumot az oroszoktól, de a nyugati technikára már nem volt pénz, az elektronsokszorozó csövek most a csehszlovákoktól jöttek, és meglehetős barkácsmódszerekkel építették fel az utolsó leképező egységeket.
Hasonlítsuk össze ezt a koncepció ábrát a fentebb levő modern eszközzel készítettel. A felbontás lényegesen alacsonyabb, mégis kivehető a sofőr alakja.
1989 november 9, este tíz óra: Berlinben leomlik a fal, Marienbornban pedig végleg kikapcsolják a sugárforrás vezérlőjét. Még aznap elindul Peter B. és Christian P. hogy összegyűjtsék a céziumkapszulákat - a regiszter szerint 17 került begyűjtésre. 1990 elején teljesen felszámolják a berendezéseket, csak üres csövek és párjukat vesztett kábelek kígyóznak, később az átkelőket újraaszfaltozzák, mára már nyoma sincs a keresztben futó foltnak, ami alatt a detektorok figyeltek. A leszerelt számítógépek, kijelzők egy darabig még egy berlini raktárban pihennek, amit ma a Hoffmann italnagykereskedés használ, aztán nyomtalanul eltűnnek.
Sajnos épp ez az utolsó lépés nehezíti meg annak a megbecslését, hogy valójában mekkora sugárterhelésnek voltak az utazók kitéve. A legtöbb megkérdezett orvos és fizikus legalább pár nSv mértékben gondolkodott, abból kiindulva hogy az orvosi célra gyártott és eladott céziumforrások mekkora kapacitással sugároztak, a sugárforrás a földtől mekkora távolságra helyezkedett el és az autók fémteteje mennyit csillapíthatott rajta. Doktor L. 15nSv-vel számolt minden áthaladóra. Az egykori Állami Radiologiai Intézet vezetője, dr. Lorenz egy jelentésében körülbelül 1000nSv-t írt, amit pár héttel később a huszadjára, 20nSv-re csökkentett. Itt említeném meg, hogy a minket körülvevő természetes háttérsugárzás 0.2uSv, azaz még a legoptimistább becslés is százezerszerese a háttérsugárzásnak - és az sem mindegy (nagyon nem!) hogy valakit ez a mennyiség egyszerre ér, vagy egy év alatt, utóbbi sokkal kevésbé káros, hiszen a sérült sejteknek van idejük regenerálni.
Ez persze csak a keleti oldal véleménye, a nyugatnémetek szerint az autó fém teteje, alja és még az útfelület is 'szétszórja' az eredetileg egysíkú sugárnyalábot, így tovább növeli a sugárzás szempontjából legkritikusabb szerveink, nevezetesen a herék/petefészkek terhelését. Az, hogy ilyen dózisú sugárzásnak negatív hatása van az élet későbbi stádiumában, ennek egy 1988-as kutatás is bizonyosságot adott.
"Az a keletnémetek szerencséje, hogy a következmények nem azonnal jelentkeztek, tehát ha valakit 88-ban besugároztak és 2004-ben megállapítják nála a leukémiát, nincs az a bíróság, ami megállapítaná a hanyagságból elkövetett veszélyeztetést."
Az esetleg megbetegedett áldozatokra mindig lehet magyarázatot találni, a kamionos ha egész életében nem ment röntgengép közelébe akkor is valószínűleg dohányzott, innen a rák. A nemzetközi egyezmények egyértelműen kimondják hogy ionizáló sugárzást kizárólag az emberek érdekében és sosem előlük eltitkolva lehet használni. A keletnémet törvényekben ennek nyoma sem volt, csak egy kitétel: "Az ionizáló sugárzást csak békés célokra lehet felhasználni." - Mi lehet békésebb, mint a határaink védelme?
Források:
SPIEGEL
Peter Casten Lotz doktori disszertációja
GüSt Marienborn Youtube
