Az elmúlt hónapokban megugrott a nyugdíjasok által okozott közlekedési balesetek száma Japánban. A múlt héten egy 70 éves sofőr megölt egy kilenc éves kislányt és megsebesített négy másikat, amikor elvesztette az uralmat az autója feleltt. Egy héttel előtte egy 85 éves sofőr, akit a családja figyelmeztetett, hogy ne üljön autóba, felszaladt egy járdára miután ütközött egy másik autóval, és az oldalán csúszó autó elsodort két bicikliző iskolás lányt. Tavaly novemberben egy idős nő megijedt az autója előtt lecsukódó garázsajtótól, a fék helyett a gázra lépett és a garázsfelhajtón leszáguldva keresztben áthajtott egy kétsávos úton, és a túloldali járdán elütött két gyalogost. 

A japán rendőrség szerint 2016-ban az okozott halálos kimenetelű balesetek több, mint egynegyedét, 965-öt, hatvanöt év feletti sofőr okozta. A németországi hírekben is lassan mindennaposak a hírek az autópályán forgalommal szemben haladó, vagy éppenséggel a jó irányban, de 55-el forgalmat feltartó nyugdíjasokról. Sajnos mivel Japán (és Európa) lakossága fokozatosan elöregszik, egyelőre nem számíthatunk rá, hogy az ilyen jellegű balesetek száma csökkenne.

Japánban most azzal próbálkoznak, hogy a 70 év feletti sofőröket kötelező plusz vizsgálatnak vetik alá, amiben a szellemi leépülés fokozatait tesztelik. A demencia lényege a mentális képességeknek, az életünk során már megtanult ismereteknek és jártasságoknak - fokozatos vagy hirtelen - elvesztése az agy betegsége illetve károsodása miatt. Ez nem keverendő össze az időskori feledékenységgel ("...miért jöttem be a szobába?"), az ugyanis nem okoz önellátási zavarokat.

A hír hallatán több, mint 100.000 ember adta vissza a jogosítványát, mielőtt részt kellett volna venniük a kötelező felülvizsgálaton. Annak ellenére, hogy a nyugdíjas társadalom egy része nem értett egyet a döntéssel, meglepően kevés visszhangot kapott mindez a médiában. Persze az ilyesféle intézkedések hatékonyságának a megállapítása csak hosszú távon lehetséges, hiszen legalább egy generáció megújíttatta a jogosítványát, mielőtt az intézkedés életbe lépett volna. Összességében viszont az új szabályok egy emberséges megoldást kínálnak egy komoly problémára, valamit ahogy az egészet kezeték, sokat elmond a Japán kultúráról. Sajnos itthon ezt lehetetlen lenne így véghez vinni.

A japán és európai kultúrák közti különbségekkel köteteket lehetne megtölteni, aki meg nem szeret olvasni (mit csinálsz itt egyébként?) az keressen rá youtube-on a "culture shock japan" címkére, és órákig nézhet videókat. Szakszövegekben a Japán társadalmat kollektívnak nevezik, de mit is jelent ez pontosan? Antropológusok írhatnak sokfélét, de egy dologban mindegyik megegyeznek, a japán (és az legtöbb kelet-ázsiai) kultúra ősei feudális társadalomban élő rizstermelők voltak. A rizstermelés kemény munka. A rizs termelésének egyik feltétele a kellő mennyiségű és szabályozható víz, ugyanis a rizs vízinövény, akár a nád. Még a palántázás előtt sima teraszokat alakítanak ki, amiket fél méter magas gátakkal vesznek körül, ebben a medencében kell aztán a víz mennyiségét szabályozni a rizs igényei szerint. Ha a termés gyenge volt, falvak éheztek, éppen ezért a rizstermelésen is az egész falu dolgozott, segítették egymást. A japánok kínkeservvel, de megtanulták, hogy hagyatkozzanak egymásra, mert a túlélésük múlhat rajta. Ez az évszázados beidegződés az egyik magyarázat, hogy miért helyezi előbbre a japán kultúra a közösség érdekeit az egyénével szemben.

Ehhez képest a magyar kultúra legfőképpen az állattartó, pásztor múltra tekint vissza, ahol ha egy hétig nem találkozott a juhász senkivel a pusztában, nem panaszkodott senkinek, még jobb is, legalább nem próbálták meg kirabolni, vagy az állatokat ellopni. Ebből következik a két, történelmileg magyar gyökerekkel rendelkező kutya (Kuvasz, Puli) egyik legfontosabb viselkedési formája is: bizalmatlan, a gazdáján kívüliekkel barátságtalan, idegenekre rátámad. Az állattartó/pásztor múlttal rendelkező kultúrák másik sajátsága az erőszakosság. Ha a pásztor önállóan viselkedik, megvédi a nyájat a betyároktól, nem veszít el állatokat, kevesebb problémája lesz az életben. Aki más segítségét kéri, az kiszolgáltatottá válik. Nem segített rajtunk harminc év hiánygazdaság sem, aki nem volt elég gyors, az nem kapott autót, lakást, telefont. Ezzel az örökséggel botladoztunk át a huszonegyedik századba, mialatt a brit, német, francia társadalom a háború után a gazdaságát tette rendbe, megalapították az első társadalombiztosítási rendszereket, növelték a női egyenjogúságot.

Persze pásztoraink, betyárjaink, és a japán feudális társadalom ma már csak könyvekből ismerős, de a tanult viselkedéseket nehezen felejtjük. Logikus lenne, hogy ha elérünk egy életkort, ahol észrevehetően csökken a reflexeink sebessége, a látásunk, hallásunk élessége, akkor nem indulunk el este autóval, esetleg egyáltalán nem ülünk autóba, hanem megkérünk valakit, hogy vigyen el. Viszont a beidegződés az, hogy a gyengeségeink beismerése egyenlő a lassan bekövetkező elmúlással. Akarva nem mondunk le a mobilitásunkról, az erőnkről és a függetlenségünkről. Természetesen senki nem ül úgy autóba, hogy önhibáján kívül veszélyeztessen másokat, ennek ellenére nem fogjunk magunktól feladni ezt az előjogot, akkor sem, ha ez lenne társadalmi szempontból a jó döntés.

Mi persze inkább megvesztegetnénk a túlterhelt orvost, lefizetnénk az okmányirodai ügyintézőt, amikor látja hogy az asztaltól is alig tundunk felállni. Ha végképp nem sikerül, ott fogjuk a földhöz verni magunkat, az ég felé tartva a halványrózsaszín kártyát, "akkor itt lőjenek főbe helyben, nem várom a kaszást"!  Lesz pár amerikai is hasonló bőrben, úgy hiszem.

Forrás: Japan Times
1
2